A felhők felett

Lebegek. Valómat nem érzem, csak a súlytalanságot. Valahol odafent lehetek, a felhők felett. Átszállok a ködön, a levegőn, az esőcseppeken. Nem tudom mi történt. Meghaltam? Talán, még meg sem születtem. Merre tartok, nem tudom. Csak suhanok és nyomomban, finoman szertefoszlanak a fodrok. Kíváncsi vagyok, vajon ebben a habtömegben mit láthattak odalentről. Odalentről? Hisz azt sem tudom, mi van ott. Por és hamu? Gyökerek és bozótosok? Alászállnék, ha tudnék, de nem tehetem. Csak lebegek feljebb és feljebb. Valahol messze, egy szivárvány halványan dereng. Közeledek felé. De mégis miért tartok hozzá? Vágynék a színek áradatára? Valószerű, mert idefent minden csak egyszínű, unalmas, az pedig érdekesnek ígérkezik. Lassacskán, de odaérek, körberepülöm, gyönyörködök benne. Megszólítom, de nem felel. Csak csendben zizeg és valami furcsa dallam ered belőle. Szeretném megismerni, hisz olyan kedvesen vibrált a messzeségben. Továbbra sem felel, de hallgatás helyett, inkább vele dúdolok én is. Barátkozom, s lassan talán ő is megnyílik. Kérdeznék tőle sok mindent, meséltetném a Földről magáról, a lakóiról. Ő azonban csendben duruzsol, tudom, nekem erről nem szabadna tudnom. Várok akkor, talán önmagamról, ejtene nekem pár szót. Ki vagyok? Hová tartok? Mi okból találkozhattunk most idefent? Ő kedves zümmögéssel mutatja, hogy jól tudom én azt, csak nem ismertem még fel. Megkérem, hogy vigyen le, talán csak egyszer, hátha találok valami értelmet, ebben a céltalan repkedésben. Látja rajtam, hogy nagyon akarom, mutatja, hogy üljek rá, akár egy csúszdára. Lesiklom majd rajta, egészen a földig, finoman csendesen. Nem tudom, hogy jó lesz-e így nekem, de érzem, hogy várnak rám odalent. Hát nekikezdek, finom mozdulattal lököm magam előre. Mintha csak zuhannék, olyan selymes ez a színes csúszda, lassan látom, hogy mindjárt leérek a homokba. Félúton elhal a varázshíd, én pedig leereszkedem a földre. Még mindig könnyűnek érzem magam, de érzem azt is, hogy kezdem megérteni, hogy miért vagyok. Kedvem lenne elterülni, itt szemben a fák között. Belefolyni a talajba, a növényekbe. És pontosan ezt is fogom tenni. Odasuhanok, mintha mi sem lenne könnyebb, majd lekuporodok és átölelem a fűszálakat, a törzseket, a gallyakat. Érzem, ahogy eltűnök. Igen, ennek így kellett lennie. Most már rájöttem. Nem voltam ember, sohasem. Szavak nélkül gondolkodtam. Testem sem volt, semmim sem volt. De mégis, nélkülem élet sem lenne. Már majdnem teljesen eltűntem. De még érzem, hogy vagyok. Én vagyok a fény, ami vigyáz a Földre. Ami utat mutat. Ami világít. Ami életben tart. A selymes fény.

Írta: Olívia

Mélykék

   Egy lány fekszik a mezőn. Kezében egy margaréta, éppen a fehér szirmokat tépkedi. Körülötte csak a fák zúgását és a madarak csicsergését lehet hallani. Süt a nap, jó idő van. Sárga ruhája úgy terül szét körülötte, mintha ő maga is csak egy virág lenne. Szülei épp egy neves vacsorameghíváson vesznek részt, de ő sosem szerette az ilyen eseményeket. Ezért is szaladt be a közeli erdőbe, hogy egy kicsit egyedül lehessen. Ahogy ott feküdt a harmatos fűben, észrevett egy pillangót. Egész lassan repült, ráérősen szálldogált a virágok között. Éppen egy közeli piros pipacson pihent meg. A kislány lassan felült és közelebb hajolt az aprócska rovarhoz. Nagy kék szárnyai teljesen szétterültek a virágkelyhen, olyan volt, mintha egy kis lepedővel takarták volna le a növényt. Rajtuk a sötétkéktől, egészen a világos lilás színekig minden volt, feltűnőek voltak messziről. A kislány nem akarta bántani az állatot, csak gyönyörködött benne, mert ilyen szép pillangót még nem látott. Az állat néhány pillanatig még a virágon időzött, majd megrebbentette a szárnyait és tovaszállt, valamerre az erdő mélye felé. A lány még ott időzött egy kicsit, majd mikor meghallotta, hogy anyja a nevét kiabálja, felpattant és futott vissza a nagy, szürke villához. Az összes vendég őket nézte, amint a középkorú nő megdorgálta a kislányt. Gyűlölte, amikor összekoszolta a drága ruháit. Végül nem is folytatták tovább, mert a házigazda fontos ügyek miatt, elhívta a nőt, így a kislányt -ahogy eddig minden alkalommal- a nevelőnőjére bízták. Ő leültette maga mellé, az egyik teraszvégi padra és megkérdezte tőle, hogy merre kóborolt.

   -Láttam egy tündért –mondta a kislány lelkesen.

   A nevelőnő elmosolyodott.

   -Valóban? És milyen volt az a tündér?

   -Óriási, kék szárnyai voltak és csillogott!

   A kislány izgatottan felpattant és megfogta a nevelője kezét.

   -Gyere, nézd meg! Megmutatom merre van!

   A fiatal nő megsimogatta a kislány arcát.

   -Sajnos most nem mehetek veled –mondta halkan. –majd legközelebb megnézem a tündéreidet. Megígérem.

   A lány csendben visszaült a padra és tépkedni kezdte a ruhájába ragadt szirmokat, leveleket.

   -Ha akarod –szólalt meg egy pár perces csend után a nevelő. –mesélni mesélhetek neked a tündérekről.

   A kislány, fellelkesült arccal bújt oda az asszonyhoz.

   -Tudod a tündérek nagyon furcsák tudnak lenni –kezdte halkan. –sosem bújnak elő bárkinek. Mindig csak jó helyen és jó időben jelennek meg. Vannak olyanok közöttük, akiket sosem lehet látni, de akad egy-két kíváncsi is, akik nagyon gyakran felbukkannak. Mindig jó szándékúak, vigyáznak ránk.

Miközben a nevelőnő így mesélgetett, valahonnan a tömegből, megjelent a kislány apja és félrehívta az asszonyt. A lányka egyedül maradt és azon gondolkozott, vajon fog-e látni valaha még egyszer tündért életében. Remélte, hogy igen…

   Azonban ahogy egyre idősebbé vált, rá kellett jönnie, hogy tündérek nem léteznek. Egyre többet dolgozott, tanult és igyekezett kitörni a sanyarú körülmények közül, amelyekkel a nőknek szembe kellett nézniük azokban az időkben. Sokat munkálkodott azért, hogy elhelyezkedhessen a kereskedelmi szakmában, és mint beszállító-ügyintéző dolgozhasson. Egyik nap az irodájában ült éppen papírokat töltött ki. Asztalán ott volt egy aprócska váza, benne néhány szál margaréta, mert még mindig az volt a kedvenc virága. Belefeledkezve a munkába, alig hallotta meg, hogy kopognak az ajtaján.

   -Tessék –mondta hangosan, de nem nézett fel.

   -Szia –hallatszott egy ismerős, de ugyanakkor kétségbeesett hang az ajtó felől. –Nagy baj van, haza kell jönnöd.

   A lány felnézett és unokabátyját pillantotta meg maga előtt.

   -Mi az? –kérdezte elképedten.

   -Martha az –sóhajtotta a fiú. –nem használt a gyógyszer. Haldoklik. Látni akar téged.

   A lány talán senki kedvéért nem hagyna ott csapot-papot, Marthát kivéve. A nevelőnőjét az egész család szerette, mindig ott volt, hogy segítsen. Néhány perc alatt el is készült, majd sietősen az értük jött lovas kocsiba szálltak és elindultak a házuk felé. Fél óra alatt meg is érkeztek, a lány pedig egyenesen Marta szobájához rohant. Belökte a vaskos faajtót és megpillantotta sápadt, sovány volt-nevelőjét a dunyha alatt.

   -Martha –sóhajtotta szomorúan és érezte, ahogy a szemei megtelnek könnyekkel.

   -Szervusz kedves –üdvözölte rekedt hangon az asszony. –tudtam, hogy eljössz… kérlek, zárd be az ajtót. Mondtam a többieknek, hogy először veled szeretnék  beszélni.

   A lány így is tett. Miután a faajtó halk nyikorgással bezárult, fogott egy széket és az ágy mellé tolta.

   -Emlékszel még arra… –kezdte az idős nő a mondandóját. –arra… amikor tündért láttál?

   A lány sóhajtott.

   -Martha néni, az csak egy pillangó volt. Akkoriban még tündérnek hittem, de valahol mindig is tudtam, hogy az csak egy rovar.

   Martha sóhajtott egyet.

   -Látod kincsem, kiveszik az emberekből az a varázs, ami gyermekkorukban még megvan. A kisgyerek annyi mindennek tud örülni, annyi mindent lát, annyi mindent érez. A te szemed is tele volt fénnyel, csodálattal. Mire felnősz aztán, elhagy a csoda. Csak egy elkeseredett felnőtt marad egy elkeseredett világban.

   -Martha néni, ez az élet –mondta neki a lány és megsimogatta a kezét. –erről szól, a tündérmeséket a gyerekeknek találják ki, hogy elrejtsék a világ fájdalmát.

   Az asszony megszorította a kezét.

   -Nem kincsem, a világ fájdalma rejti el a tündérmeséket. Nyisd ki a szemed! Látod, nekem már nincs sok hátra, de azt szeretném, ha ezt észben tartanád. Majd ha egyszer gyereked lesz, mutasd meg neki a margarétáidat, a pillangókat, az állatokat. Szerettesd meg vele az életet, hogy egy jobb felnőtt válhasson belőle…

Martha egyre halkabb lett. Mire befejezte a mondandóját, már kezdett ernyedni a keze.Elcsuklott a hangja, lefordult a feje és már nem lélegzett többé.
   A lány sírni kezdett. Percekig ott ült az ágy mellett és csendben zokogott. Odakintről egyre hangosabb beszélgetés szűrődött be, mikor egyszer csak kinyílt az ajtó és a család többi tagja belépett a szobába. Mindenki meg volt rémülve. Néhányan az ágyhoz futottak, néhányan pedig az ajtó közelében maradtak. Nem szóltak egy szót sem. A lány felállt és igyekezett elszabadulni onnan. Lerohant a földszintre és kiszaladt a ház elé. Odakint szemerkélni kezdett az eső. Csak megállt az udvar közepén és tovább sírt. Ahogy ott álldogált egyszer csak meglátott egy pillangót. Nem tudta, hogyan vette észre, vagy mit keresett odakint az esőben, de felkeltette az érdeklődését. Lassú léptekkel megindult a virágágyás felé, ami mellett repkedett. Leguggolt a sáros kavicsok mellé és szemügyre vette a kis állatot. Nem volt olyan rikító, mint amit kiskorában látott, de annál szebb volt. Teljesen sötétkék szárnyairól lepattogtak az esőcseppek, olyan mélykékek voltak, mint a tenger. Pont olyan színe volt az rovarnak, mint amilyen brosst Martha hordott fiatal korában… A lány némán nézte, ahogy a kis pillangó tesz egy kört mellette, majd elrepül a város felé.

   Felállt és elhatározta, hogy visszamegy a családjához. Ahogy az épület felé haladt, azon gondolkozott, hogy elmondja-e nekik, hogy megint látott egy tündért. Valószínűleg most sem hitt volna neki senki...

Írta: Olívia

Az angyal

   Sétálok az utcán. Csend van és gyenge szél fúj. Nem tudom hol vagyok, merre járok, csak megyek. Az emberek nem látnak engem, nem éreznek. Én sem akarnám érezni őket, de nem tudok mást tenni. Csak megyek előre. Azt sem tudom, hogy ki vagyok. Csak fájdalomra és hidegre emlékszem, még régről. Lassan megyek előre. Néhány méterenként elhullajtok egy tollat. Piszkosszürke színű az összes. Másokon nem látok szárnyakat. Biztos velem van a baj… ahogy haladok előre, az emberek lassan eltűnnek az utcákról. Behúzódnak a házaikba, a menedékhelyeikre… pedig még világos van. Néha furcsának találom őket. Sosem tudják eldönteni, mit akarnak. Hullámzanak, akár a tenger, hogy aztán egy sziklán csapódjanak szét.

   Megyek tovább. Nem érdekelnek. Nem az én dolgom ez az egész. Haza akarok menni. Csak tudnám hol van a ”haza”. Azt sem tudom mi vagyok, vagy hogy honnan jöttem. Miért nem látnak engem, miért vagyok más? Megyek tovább. A földet nézem, nem akarom látni az arcukat. Elhaladok egy nagy épület mellett, ki egy kisebb területre. Utána fordulok egyet és jön a kertváros. Megyek tovább. Apró cseppeket érzek a vállamon koppanni. Szemerkél az eső. Nem értettem sosem, hogy ezt miért érzem. Jól esik. Kimossa a port és a koszt a tollaimból. Belelépek egy tócsába, de a mellettem álló párnak mintha fel sem tűnne. Nem értem. Azért csak megyek tovább. Elérek egy házhoz. Pont olyan mint a többi, nem értem mi fogott meg benne. Áraszt magából valamit. Közelebb megyek. Egy kislány ül a verandán, a kezében egy plüssmackót szorongat. Sápadt, az arca szomorú. Rossz nézni. Odabentről veszekedés hangjait hallani. Ahogy közebbről szemügyre veszem, látszik, hogy elég rossz állapotú a ház. Valahogy egészében nem tűnik annak, de az apró részletek előjönnek idővel. Nyílik az ajtó és egy részeg nő esik ki rajta. Valószínűleg a lány anyja. Utána egy elkeseredetten kiabáló férfi jön. Kezében két üveg, mutogat a ház felé meg a kislány felé. A nőt nem érdekli, csak tántorog, aztán iszik még a kezében lévő üvegből. Tovább folytatódik a kiabálás, lassan mennek vissza a házba. A lány nézi őket és még jobban elszomorodik. Feláll és kiszalad az esőbe. A járda felé tart, pont ide jön, ahol állok.

   Nézi a járókelőket, keresi a tekintetüket. A ruhája koszos és rongyos. Segítséget akar kérni. Egy csapat fiatal jön először, ők rá sem néznek. Aztán két idősebb nő jelenik meg, ők csak vigasztalgatják, majd tovább mennek. A lány nagyon kicsi, olyan négy-öt éves lehet. Nem tudja magát elég jól megértetni. Látom, ahogy két könnycsepp legördül az arcán. Elszorul a szívem. Nem tud mit csinálni, szomorúan lekuporodik a postaládájuk mellé. Letérdelek elé. Egy darabig nézem, tudom, hogy nem lát. Megérintem a kezét, amivel a mackót szorongatja. Úgy tűnik, mintha érezné, de maga sem tudja igazából. A szemeit keresem, bele akarok nézni a szemeibe. Lehajtja a fejét és összébb húzza magát. Nem bírom. Közelebb hajolok és átölelem. Nem tudom mennyire érzi, de mintha megrázkódott volna. Teljesen áthűlt, sovány volt. Felkapja a fejét és körbenéz, de még mindig nem lát. Végigsimítom az arcát és letörlöm róla az esővel keveredett könnyeket. Egy pillanatra megnyugszik. Közelebb hajolok hozzá és a fülébe súgom: „Ne félj, minden rendben lesz. Idővel jobb lesz, minden jobb lesz… tarts ki!”

   Mélyet sóhajt. Hallott vajon? Még sosem csináltam ilyet. Mintha tényleg kicsit jobban lenne. Szirénák hangját hallom a távolban. Vajon a férfi hívta ki a rendőrséget? Nem tudom. Pár perc múlva már begyömöszölték a részeg nőt az autóba, éppen a férfival beszéltek. A kislány nem akaródzik visszamenni. Itt ül a sárban. Megsimogatom a kezeit és tépek egy tollat a szárnyamból. Egy hófehér tollat. Finoman a mackójára tűzöm. Nem veszi észre, de jobb is így. Az apja hívja, ő pedig erőt vesz magán, feláll és odaszalad hozzá. Én csak nézem. Még mindig fáj itt belül, még nem éreztem ilyet. Felállok és bámulom őket. Egy darabig. Aztán megfordulok és megyek tovább. Csak megyek. A hullámok idevetették az utca többi lakóját. Nem akarom látni az arcukat. Elmegyek mellettük, vissza se nézek…

   Nem tudom ki vagyok, mióta vagyok itt, vagy hogy, hogy kerültem ide. De most már végre… most már végre tudom, hogy miért vagyok itt.

Írta: Olívia

Lozare

   I.

   A sűrű pelyhekben hulló hó jócskán lerövidítette a látóteret. Szememet erőltetve kémleltem az áthatolhatatlan sötétségbe. Bár a toronyból, ahol álltam, több mint 60 lábbal magasodtam a környék fölé, mégse láttam még a várat körülvevő, baljós hírű erdőt sem, pedig legfeljebb fél mérföldre volt a faltól.  

   A csontig hatoló hidegben rajtam kívül csak ketten voltak az őrhelyen: Eric és James. Az apró tűz mellett húzták meg magukat fekete köpönyegükbe burkolózva, és látszólag még ahhoz se volt kedvük, hogy beszélgetéssel üssék el az időt. Kortársaim voltak, és ugyanaz a balszerencse ért minket: fiatal korunkban árvák lettünk. 

   Mivel az árvák csak a rossz dolgokat vonzzák, vagy legalábbis a nép ezen a véleményen van, amint betöltöttük a 16. életévünket, mindegyikünkre egyféle sors várt: be kellett vonulnunk a katonaságba. Számomra ez nem jelentett volna gondot, mivel be tudom fogni a számat, ha arra van szükség, és mindent megcsinálok, bármilyen kellemetlen legyen is. Ezen elgondolkozva leültem társaim mellé és némán tűnődtem. Nem is lenne itt rossz életem, ha rögtön az első hetemen el nem szúrom az egészet. Az egyik tiszt fia addig heccelt, míg nem fogadtam vele, hogy ki tudok osonni éjszaka a konyhára, és le tudok nyúlni egy üveg pálinkát. Már félúton jártam visszafelé a zsákmánnyal a kezemben, amikor az ügyeletes őr elkapott. Hát, életemben nem vertek még el annyira, mint akkor. Az egészben mégis az volt a legrosszabb, hogy rögtön semmirekellőnek könyveltek el, és minden létező ember örömét lelte abban, ha szivathat. Azóta 3 év telt el, és életem minden egyes pillanatában igyekezek kijavítani ezt a hatalmas baklövést.

   De persze eddig nem jártam sikerrel. Emiatt fagyoskodok itt holnap, holnap után, azután, ki tudja, meddig. Az indok pedig, ami miatt minden éjszakára őröket ültetnek a vár minden tornyába pedig nem más, mint az, hogy figyeljük, mikor támadnak meg. Vagy más szóval, várjuk, hogy mikor jönnek elő a törpék és a boszorkányok nagyszüleink meséiből. Elképzelni sem tudtam, mi támadhatna meg egy annyira koszos és unalmas várat, mint Lozare. Ráadásul a legközelebb eső város 100 mérföldnyire fekszik. ,,Az ország legészakibb várát már vagy 500 éve nem támadta meg senki, biztos mostanában készülnek elrabolni azt a pár követ, amiből épült” - ezzel a gondolattal fordultam meg hogy kicsit megmelengessem a másik oldalamat is. Legfeljebb este 11 óra lehetett. Fáradtan sóhajtottam. Hosszú még az éjszaka....

   Csöndben ültünk, időnként egyikünk felállt, hogy megtornáztassa a tagjait vagy hogy fát tegyen a tűzre. Ahogy bambán meredtem a lángokba, lassan kezdett elnyomni az álom. 

   - Na jó, én megyek, és keresek még egy réteg ruhát – állt fel Eric.

   James szó nélkül felpattant, hogy kövesse. 

   Azzal elmentek. Én is mentem volna, de már így is minden létező ruhadarabom rajtam volt. Ezért inkább csak szorosabbra húztam magam körül a köpenyt, és igyekeztem nem megfagyni. 

   Már vagy 10 perc eltelt azóta, hogy egyedül maradtam, mikor különös hangra lettem figyelmes: a kapu alól rémült kiabálás hallatszott, kis idő múlva pedig lánccsörgés jelezte, hogy a hang tulajdonosa bebocsátást nyert. 

   Felnyitottam a csapóajtót, leszaladtam a lépcsőn, és az udvaron keresztül egyenesen a kapu előtt összegyűlt emberekhez siettem. Ott volt még néhány ügyeletes őr, és nem kis aggodalmamra, Kenton hadnagy is. Az összes fejes közül őt utáltam a legjobban, mindig is úgy éreztem, hogy kitüntetett figyelemmel szúr ki ott, velem ahol csak tud. Ezúttal azonban senki nem vett tudomást a jelenlétemről: az emberek figyelme a jövevényre összpontosult. 

   Odaérve láttam, hogy 15-16 éves pásztorlányka volt vastag gyapjú köpenybe burkolózva, sötétbarna, mosatlan  haját kiengedve hordta. Megdöbbenve vettem észre, hogy zokog.

   - Halljuk már, ki vagy és mi bajod! – morgolódott az öreg istálómester, Jake Alberton.

   - Én...Én... Láttam egy... – próbált megszólalni a lány, de újra zokokásban tört ki. 

   Többen türelmetlenül toporogtak, mások szúrós szemmel bámulták őt. A katonaságban szinte bűnténynek számított könnyeket ejteni.

   - Ha bőgsz, attól még nem oldódik meg semmi! Nyögd már ki, vagy itt fagyunk meg – szólalt meg újra Jake. 

   - Azzal, hogy a szádat jártatod, te sem segítesz. Ha csak pofázni tudsz, menj vissza az istálóba, Alberton – mordult rá Kenton hadnagy. 

   Az istálómester mogorván elcsoszogott az istálók felé. Kenton hadnagy szétnézett a körülötte állókon. Végül, nem meglepő módon, engem szúrt ki.

   - Stan – szólított meg. Rosszat sejtettem. – Vidd be a lányt az ebédlőbe, és várjatok meg ott!

   Ezzel elviharzott.

   Sóhajtottam. A hadnagy legalább nem arra utasított, hogy most azonnal pucoljak latrinát. Próbáltam barátságosan viselkedni, óvatosan átkaroltam a lány vállát, és a többiek kíváncsi tekintének kereszttüzében az ebédlő felé tereltem. Nem tudtam, mondanom kellene-e valamit, és ha igen, akkor mit, úgyhogy inkább csöndben maradtam.

   Az ebédlő, vagy ahogy mi emlegetjük, a közös helyiség az egész vár legotthonosabb része volt. Egyszerre 200 ember is elfért benne, a rendezett sorokban álló, 10 személyes asztaloknál. A teremajtótól távolabb eső végében egy hatalmas kandalló állt. A tűz már rég kialudt benne, a helyiségben mégis sokkal melegebb volt, mint odakint az udvaron.

   Odakísértem a lányt a legközelebbi asztalhoz, és leültem mellé. Lassan kezdett megnyugodni. A hallgatást egyre kínosabbnak éreztem.

   - Hogy hívnak? – kérdeztem végül.

   - Tesha Redfort – válaszolta rekedten. Félénken nézett rám. – És téged? 

   - Stan Grafton. 

   - Oh... Ismertem egy Stant, de őt baleset érte és... – félbehagyta a mondatot, és elpirult zavarában. 

   - Semmi baj – mondtam gyorsan. – A Stan elég gyakori név. Figyelj, ha a hadnagy visszajön... Az a mogorva férfi, aki beküldött ide velem...- Magyaráztam értetlen tekintetét látva. - Szóval, ő nagyon barátságtalan tud lenni... És jobb lenne, ha nem dühítenéd fel... Próbálj meg mindenre felelni, amit kérdez....

   - Megpróbálom – felelte kissé még rekedten. 

   Kis csend állt be.

   - Mitől voltál annyira megijedve, hogy felverted a fél várat? - kérdeztem végül.

   Erre összehúzta magát, mintha attól tartana, hogy valaki megharapja.

   - Azt... Én... Ne haragudj... Ezt nem szeretném elmesélni...Eléggé hihetetlen... A hadnagyod biztosan ki fog röhögni...

   - Oh... Hát, akkor ha jól sejtem, kénytelen vagyok addig várni, amíg vissza nem jön ő is.

   - Csak egyszer szeretném elmondani... Ne haragudj – megint elpirult.

   - Semmi baj...

    Azon gondolkodtam, miről beszélhetnénk, amikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta Kenton hadnagy. Felálltam, ahogy illik, hogy köszöntsem, de intett, hogy üljek vissza, és ő is helyet foglalt mellettünk.

   - Nincs sok időm, szóval gyorsan mond meg a neved és hogy miért jöttél – szólította meg Teshát.

   - Tesha Redfort. És amiért jöttem, uram... Tudom, nevetségesen fog hangzani. De azért jöttem, mert szeretnék jelenteni valamit. Ma este kimentem megnézni apám bárányait az erdő szélén lévő mezőn. Eleinte úgy láttam, minden rendben. Aztán észrevettem, milyen furcsán viselkednek. 

   - Mit értesz a furcsa alatt? – kérdezett közbe a hadnagy, miközben kényelmesen hátradőlt székében.

   Tesha a szavakat keresve játszott kabátja ujjával.

   - Nem is tudom, hogy mondjam. Egy csoportba tömörültek. Furcsállottam, aztán feltűnt, hogy nem legelnek, és hogy milyen csendben vannak. Általában folyton bégetnek, ha ember van a közelben. Közelebb mentem hogy megnézzem, mi a baj. Odaérve különös hangot hallottam: recsegéseket, és mintha valaki tépkedne valamit.  Mikor odamentem, olyat láttam, amitől még a vér is meghűlt az ereimben. Az egyik bárány ott feküdt kimúlva, és egy olyan lény evett belőle, amihez foghatót sose láttam. Farkas formája volt, de akkora, mint egy tehén, az agyarai kilógtak a pofájából, csíkos mintázatú, vörhenyes bundája, oroszlánéhoz hasonló farka és parázsként ízzó vérvörös szeme volt. Felemelte a fejét, egyenesen rám nézett, én pedig sarkon fordultam, rohantam árkon-bokron át, eleinte azt se tudtam, merre. Úgy éreztem, a lény a nyomomban liheg, szinte éreztem a lehelletét a tarkómon, és az járt a fejemben, hogy talán ez lesz az utolsó, amit életemben érzek. Nem tudom, hogyan, de eljutottam a várkapuig. Nem tudom, üldözött-e, vagy csak úgy éreztem, és ha üldözött, mikor maradt le, de most itt vagyok, és... – elcsuklott a hangja, majd újra zokogni kezdett.

   Kenton hadnagy egy darabig hallgatott. Vesébe látó tekintettel fürkészte Tesha arcát. Láttam rajta, nem tudja eldönteni, higgyen-e a lánynak vagy ne. Én se tudtam, mit higgyek. Annyira hihetetlen volt... Mégis, a Teshából áradó rémület nem lehetett színjáték.

   - Biztos vagy benne, hogy nem csak képzelted a történetet? – kérdezte végül a hadnagy.

   - Igen – felelte még mindig zokogva Tesha.

   - És hol volt ez pontosan?

   - A... A  vár nyugati oldalán... Ahol az erdő széle van. 

   - És látta valaha valaki ezt a lényt ezelőtt? 

   - Nem tudok róla...Uram – tette hozzá a lány.

   A hadnagy megint hosszasan gondolkodott. Végül felállt.

   - Jól van. Ma éjszakára a várban maradsz, holnap pedig találok valakit, aki hazakísér. – Hozzám fordult: - Stan! Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha kimész, és körbenézel.

   Belém hasított a félelem. Kimenni? Ráadásul azért, hogy egy tehén nagyságú fenevadat keresgéljek? Éjszaka? Egyedül? 

   Rémületem valószínűleg meglátszott arcomon, mert Tesha a hadnagyhoz fordult:

   - De uram! Az a lény... Nem mehet ki oda... Főleg nem egyedül!

   - Nem megy egyedül. Kikkel vagy szolgálatban?

   - Eric-kel és James- szel.

   - Akkor szólj nekik, hogy szedjék össze a felszerelésüket. Nem árt, ha íjat is visztek. Amint elkészültök, induljatok! 

   Az erdőben még hidegebb volt, mint a toronyban. 

   - Szóval akkor mit keresünk? – kérdezte James. - Egy ormótlan nagy vörös farkast? 

   - Hát... Igen – feleltem.

   - Na ne röhögtess már! Szerintem eléggé egyértelmű, hogy ez is csak a hadnagy egy újabb húzása, amivel kellemetlenséget akart nekünk szerezni. Még hogy tehén méretű farkas! Nevetséges! – méltatlankodott inkább magának mint nekünk Eric.

   - Én is ezen a véleményen vagyok – jelentette ki James.

   Én nem szóltam egy szót se. Ha látták volna Teshát, amikor a történetet meséli, másképp gondolkodnának.

    - Van egy ötletem – mondta Eric. – Üljünk le itt, várjuk meg a reggelt, és amikor visszamegyünk, mondjuk azt, hogy nem láttunk semmit. 

   - Szerintem ez nem jó ötlet – tiltakoztam. – Mi van, ha tényleg van itt valami?

   - Júj, valakit megrémített egy pásztorlány rémmeséje – gúnyolódott James. – Ericnek igaza van. Maradjunk itt. Ki tudja, talán még a jótündér is megjelenik, és teljesíti egy-egy kívánságunkat.

    Hangosan röhögtek. Én is velük nevettem volna. De úgy éreztem, most nincs itt az ideje a tréfálkozásnak.

   - Akkor maradjatok itt – mondtam mérgesen. – Megyek egyedül.

   - Maradunk is – azzal James ledobta íját a földre és nekiállt gyújtóst keresni.

   Nagyot nyeltem. Egy pillanatra se hittem volna, hogy tényleg maradnak. De hát kimondtam, kénytelen voltam tovább menni és imádkoztam, hogy ne fussak össze azzal a lénnyel.

   Órákon át bolyongtam az erdőben minden reccsenő ágtól és gyanús árnyéktól összerándulva. Néha úgy éreztem, láthatatlan szemek rosszindulatúan figyelnek. Egyszer elszaladt előttem egy ezüstróka, és az Istenért sem vallanám be senkinek, de majdnem bepisiltem az ijedtségtől. Ezen kívül azonban néma csend honolt körülöttem. 

   Alig egy óra volt hátra napkeltéig, amikor úgy döntöttem, visszafordulok és megkeresem a többieket. Lábnyomaimat követve siettem vissza. Elcsodálkozva láttam, milyen sokat haladtam az erdő mélye felé. 

   Néhány megtett mérföld után már furcsállottam, hogy miért nem találtam már meg Eric-et és James-et. Lehet, hogy egész éjjel kóboroltam, de sokkal lassabban haladtam, mint most...

   Egy fa mellett befordulva megálltam. Ez volt az a hely. Itt váltam el tőlük. Biztos voltam benne. Azonban Eric és James nem voltak ott. Nyugtatgathattam volna magamat, hogy visszamentek, de még a nyomaikat se láttam. Nem voltak lábnyomok, vagy jel, hogy leültek volna. Még az íj nyoma sem volt ott, amit James dobott el. Semmi. Csak a saját lábaim által hagyott bemélyedések a hóban.   

   Kezdtem pánikba esni. ,,Nem ez volt az a hely” – biztattam magam. ,,Vagy talán meg akartak viccelni, és valahogy eltűntették. Igen, csak ez lehet az oka.” Erőt vettem magamon, és követtem a nyomaimat hazafelé. Most már biztos vagyok benne, hogy Eric és James csak tréfál velem, és otthon röhögnek rajtam.

   Mire elértem a várat, már kezdett pirkadni.   

   Az őrök hamar kinyitották nekem a kaput. Fáradt és éhes voltam, megkönnyebbültem, hogy végre biztonságba vagyok, a lábujjaim pedig szétfagytak. Másra se vágytam, mint enni valamit, aztán aludni menni a jó meleg ágyikómba. Utána pedig gondolkodni, hogyan vágjak vissza Eric-nek és James-nek.

   De alig tettem néhány lépést az udvaron, Kenton hadnagy állított meg. 

   - A másik két jómadarat hol hagytad? 

   Döbbenten bámultam rá.

   - Parancsol, uram?

   - Azt kérdeztem – mondta lassan a hadnagy, mintha gyengeelméjű lennék - , hol van a másik kettő? Az az Erwin és James.

   - Eric, uram. És én úgy tudtam, ők már visszajöttek.

   - Mégis miért jöttek volna vissza nélküled?

   Egy pillanatnyi ideig hallgattam, azon tűnődve, mit mondjak. Végül úgy döntöttem, jobb lesz igazat mondani. Legalábbis többé-kevésbé.

   - Különváltunk.

   - És mégis miért? – vészjósló hangja alapján kezdtem megbánni döntésem.

   - Azért, mert... – kezdtem, de aztán eszembe jutott, hogy ha elárulom a hadnagynak, hogy a fiúk nem teljesítették a parancsát, biztos nagy bajba kerülnek. Habár, ahogy elnéztem, már így is eléggé nagy bajban voltak. És én is. – Úgy gondoltuk, ha különválunk, nagyobb eséllyel találjuk meg a lényt, uram. 

   - Valóban? Azt hiszem, világosan megmondtam, hogy EGYÜTT menjetek. Szerinted mégis mit csinálsz egyedül, ha szembekerülsz egy tehén méretű farkassal? 

   - Ön azt mondta, menjünk ki és nézzünk körbe....Uram.

   - Talán ha használnád egy kicsit a nem létező eszedet, rájönnél, hogy nem kell mindent kimondani. A szemtelenségedért pedig délután jelentkezz nálam. 5 órányi büntetőmunkára itéllek. És ha a két társad visszatért, küldd őket is hozzám. Nem fogják megköszönni, amit kapnak. – Ezzel, anélkül, hogy megkérdezte volna, láttam-e valamit, elviharzott.

   Remegve ébredtem fel rémálmomból. Egy hatalmas farkas elől futottam, égő szemei szinte égették a tarkómat ahogy üldözött. 

   Felültem az ágyban. A teremben 50 ágy volt, a két hosszabb falhoz tolva. Rajtam kívűl még aludt ott egy-két szerencsétlen, akik kifogták az éjjeli őrséget, de ők egyenlőre békésen szuszogtak. 

   Az ebédet jelző harang kondulásából tudtam, hogy pont dél van. Még két órát aludhattam volna, de inkább felkeltem. Egyáltalán nem vágytam újabb farkasos álmokra. 

   Kótyagos fejjel öltözködni kezdtem. ,,Talán mégiscsak vissza kéne feküdnöm aludni- tűnődtem - , hiszen nincs rá sok esély, hogy ma éjjel megúszom az őrséget.” 

   Végül elindultam az ajtó felé, aztán eszembe jutott, hogy fel kell keresnem a hadnagyot megérdeklődni, milyen büntetőmunkát kell teljesítenem. Észbe kaptam, hogy Eric-et és James-t is magammal kéne vinnem. Elindultam az ágyak közti folyosón a helyük felé, hogy felkeltsem őket, de nem voltak az ágyukban. ,,Biztos már felkeltek, és elmentek enni"- próbáltam újfent elűzni rossz érzésemet.

   Kimentem az ebédlőbe. Amennyire hallottam, mindenki Tesha-ról beszélt. Leültem ahhoz az asztalhoz, ahol szobatársaim ettek. 

   - Nem láttátok Eric-et és James-et? – kérdeztem tőlük.

   - Épp a hétfejű sárkánnyal kártyáztak a varázs tisztáson, amikor utoljára találkoztam velük – tréfálkozott a nagydarab Brant. Hogy idegességemet leplezzem, együtt nevettem a többiekkel. 

   - Jó, de most komolyan. Nem tudjátok hol vannak? 

   - Én akkor láttam őket utoljára, amikor tegnap este elmentetek a helyetekre őrködni – felelte valaki.

   - Reggel, amikor felkeltetek, nem voltak az ágyukban?

   - Én nem láttam őket – hallatszott több helyről is.

   - Hát, akkor köszi. Jó étvágyakat.

   Azzal fölálltam és elindultam a hadnagyhoz. 

Írta: Nova

MAB

VIII.rész

A támadást követő délelőtt

- Az eltéréseket kell keresni. Ott lesz a kulcs a megoldáshoz – magyarázta Jory Senn-nek. – Nyomokat keresve visszamentek Anna házába és most a kis erkélyen álltak tűnődve. - Minden halott az ágyában feküdt, kivéve egyet. A csaj… Aki a játéktáblára bukott. – Jory megállt a másik férfi előtt hogy a szemébe tudjon nézni.

- Kerekes Tímea – bólogatott Senn. – A névjegykártyáján zárójelben az áll, hogy Tia.

- A névjegykártyájára rányomtatta a becenevét? – nézett csodálkozva Jory.

Senn vállat vont.

- Vagy művésznév – mondta. – Esetleg egy nick – találgatott tovább.

Jory felkapta a fejét.

- Nézd át a gépét – adta ki az utasítást Senn-nek. – Én az eltűnt csaj képeit csekkolom – tette hozzá, azzal sietve távozott.

A támadás éjszakája

Anna sietve bezárta az ajtót, majd a tükör elé lépett és fáradtan a tenyerébe temette az arcát.

- Ez csak egy álom – suttogta önmagának. Aztán hirtelen eszébe jutott valami, és a két lány felé fordult; - Nincsenek szabályai. Kivárjuk a reggelt, és a testünk magától felébred. Mindig 6-kor kelek – magyarázta tovább. – Ez egy adottság. Mint egy óra…

Noémi és Rooni lefagyva, sápadtan bámultak rá. Anna értetlenül nézett végig önmagán. A hasa ugyan már akkorára nőtt, hogy látható legyen terhessége, de ezen kívül nem vett észre magán más furcsaságot. Értetlenül pillantott föl, és ekkor meglátta, mi váltotta ki a lányok reakcióját.

Az előszobatükörre, akárcsak előtte a fürdőszobaira, vérpára rakódott ki.

Anna remegő kézzel kinyúlt, és mutatóujjával megérintette a tükröt. A hűvös anyagról ragacsos vér tapadt a bőrére.

- Mint egy óra – ismételte halkan. – Felébred a testem… - Mondott volna még valamit, de aztán összeszedte magát és a lányok felé fordult; - Mennyi az idő? Pár perccel három után jöttetek…

Beszaladt a nappaliba és megállt az óra előtt, de újabb meghökkentő dolgot kellett észrevennie; az óra pontosan 3 óra 7 percet mutatott.

Anna elhátrált a kanapéig, ahol nemrég még Chris holtteste feküdt, és lerogyott rá. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Elhatározta, hogy nem adja fel. Hogy megtesz mindent azért, hogy a két lányt és önmagát kijutassa ebből az átkozott házból.

- Akkor játszunk – motyogta bele a semmibe.

Rooni és Noémi tétován utána jöttek a nappaliba, és most ott álltak az ajtóban, aztán ők is észrevették az órát. Bizonytalanul néztek a kanapén ülő nőre. Látszólag tőle várták a megoldást.

Anna felpillantott rájuk, és csak ennyit mondott:

- Megpróbálunk kijutni a főbejáraton. Lemegyünk a másodikra. Segítséget kérünk Marcitól… A srác, akiről beszéltem – tette hozzá, hogy a lányok képben legyenek. Mikor látta, hogy a másik kettő helytelenítő pillantást vált, folytatta; - Szerintem megbízható, oké?

Rooni arcát tanulmányozta, aztán hirtelen megkérdezte:

- Rooni, tényleg nem tudsz beszélni?

A lány kétségbeesett pillantást vetett Noémire. Végül lassan megrázta a fejét.

- Persze, hiszen még élsz – tette hozzá, továbbra is őt fixírozva Anna. Erre Rooni félve bólogatott.

Anna vetett egy pillantást Noémire is.

- Nem vagytok testvérek… Igaz?

Rooni vetett még egy pillantást a másik lányra. Látszólag lassan már a zokogás határán állt.

- Igaz? – erősködött Anna. Rooni végül lassan bólintott. – Mit csináljak veled? – folytatta a nő. – Lehet, hogy jobb lenne, ha itt hagynánk… - tette hozzá halkan. Valami nyugtalanította Rooniban.

A lány kétségbeesett pillantást vetett Noémire. Egy könnycsepp gördült le lassan az arcán. Könyörgő pillantást vetve Annára megrázta a fejét.

Anna végül csak felsóhajtott.

- Jót dumáltunk – jegyezte meg. – Na gyerünk – pattant fel a kanapéról.

Kiment az előszobába, felkapta bőrdzsekijét a fogasról, kezébe vette a kést, ami azóta is a konyhapulton pihent, majd zsebre vágta a kulcsát. Elgondolkozott, minek vehetnék még hasznát, de nem jutott eszébe semmi más. Nyomában a lányokkal megállt a bejárati ajtó előtt.

- Maradjatok szorosan mögöttem – utasította őket, mire azok bólogattak. – Mehetünk? – kérdezte kissé remegő hangon, mire a válasz újabb bólintás volt.

Anna úgy tervezte, hogy a gangon végiglopakodva halkan lesurrannak az udvarra, majd ki a kapun. Sejtette, hogy ez a valóságban egyáltalán nem lesz ilyen egyszerű, de a látványra, ami elé tárult, semmi nem készíthette fel; az első emelet gangján egy nő pisztolyt fogott egy férfira, aki kétségbeesetten hátrált tőle. Hiába, a nő másodperceken belül lelőtte.

Anna minden bátorságát összeszedve, legörnyedve előrébb ment, és reménykedve, hogy a fegyveres nő nem pont most néz fel, megkapaszkodott a korlátban.

A következő pillanatban két ismeretlen lány futott ki óvatlanul az udvarra. Nyílván úgy gondolták, hogy gyorsan átszaladnak a másik oldalra. Azonban 10 métert sem tehettek meg, mert a fegyveres nő észrevette őket. Másodperceken belül mindketten halottak voltak.

Anna lesokkolva bámulta a jelenetet. A pisztoly csöve a következő pillanatban rájuk szegeződött; a nő őket is észrevette. Lövés dördült el, ők hárman pedig ösztönösen hátrahőköltek a korláttól. A golyó nem ért célba, Anna pedig látta, hogy Rooni és Noémi visszaszalad a házba, és ő is utánuk ment. Az ajtófélfa menedéke mögé bújva próbált kilátni az első emeleti gangra, remélve, hogy megtalálja a fegyveres nőt.

- Basszus… Pisztolya van – súgta oda rémülten zihálva a lányoknak Anna a nyilvánvaló tényt. – Azt hiszem, rendőr, vagy valami ilyesmi.

Odakint újabb lövés dördült el. Odalesve Anna látta, hogy a férfi, akit a nő először lőtt meg, vérző fejjel terül el. Nyílván nem halt meg az első lövéstől. Ezután a rendőr körbe-körbe pillantgatva, kissé legörnyedve átszaladt a gangon a másik oldalra, így kikerült Anna látóköréből.

- Gyerünk – szólt hátra a válla fölött, és újra elindult. – Gyorsan!

Jobb kezében a késsel, másik kezében Roonit szorongatva szaladt előre. Hallotta, hogy mögötte Noémi is belekapaszkodik ál-unokatestvérébe, nehogy leszakadjon.

Anna elért a lépcsőházhoz. Mindig is jó ötletnek tartotta, hogy volt egy rács, ami a lépcsőházat és a gangot választotta el, most azonban szitkozódva turkált a zsebében, majd remegő kézzel próbálta megtalálni a kulcsot, ami a zárat nyitja. Érezte, hogy rövid időn belül valami történni fog.

Sietve kinyitotta a rácsot és a lépcsőhöz érve már épp indult volna le rajta, amikor hirtelen megtorpant.

Alatta pár lépcsőfokkal egy ember állt, baltával a kezében. Lassan jött fölfelé, mint akinek nincs hová sietnie. Azonban amikor meglátta a három lányt, megállt, és ráérősen végigmérte őket.

A következő pillanatban meglódult fölfelé. Rooni és Noémi hátraszaladtak, így Anna magára maradt. A férfi egyre közeledett, és amikor már csak alig néhány lépés választotta le a nőtől, felemelte a baltát, és készült, hogy lesújtson vele.

Anna azonban nem hagyta magát; a férfi elé lépett és még a levegőben megragadta a férfi baltát tartó kezét, mire az a másik kezét az balját a nő nyakára fonva megpróbálta a falnak lökni ellenfelét.

Noémi azonban résen volt; a térdhajlatát becélozva megrúgta a férfit. Ettől támadójuk hátratántorodott és elengedte Annát, csak hogy a következő pillanatban újra a magasba emelje a baltát, és újra rájuk rontson.

Anna sietve hátrált, így a férfi Noémit vette célba; a lány a korlátnak dőlve látta a fegyver közeledtét, és lélekjelenlétének hála félreugrott. A balta centiméterekkel a lány keze mellett állt bele a korlátba.

A férfi ezután Annára koncentrált. A nő a falnak esett, és tudta, hogy ilyen pózban nem lesz képes megvédeni magát. Támadójuk újra felemelte a baltát, Anna pedig tudta, hogy ez a csapás már nem fog célt téveszteni.

Azonban mielőtt bármit felfoghattak volna, lövés dördült el, a férfi megmerevedett a mozdulat közepében, aztán épp olyan ráérősen, ahogy nemrég a lépcsőn jött föl, térdre hullott, aztán elterült a padlón.

Anna ekkor meglátta a rendőrt. A nő feljött a lépcsőn, és pisztolyt szegezve rá lassan közeledett. Anna remegve figyelte a közeledő alakot. A rendőr átlépett a halott fölött, megállt Anna előtt és a homlokának szegezte a fegyver csövét. Egy fél pillanatig mintha gondolkodott volna, aztán meghúzta a ravaszt.

Anna ösztöneinek engedelmeskedve elfordította a fejét és várta a golyó becsapódását. Aztán hallotta, ahogy a rendőr újra meghúzza a ravaszt. Semmi. A pisztoly üres volt.

Anna felnézett és majdnem elájult a megkönnyebbüléstől. A rendőr értetlenül emelte maga elé a pisztolyt, aztán valaki hirtelen megragadta a vállát, a falnak lökte, és mielőtt bárki bármit felfoghatott volna, a nő meglepetéstől kitátott száján egy hatalmas kés hegye hatolt át, a falhoz szegezve őt.

Anna a szája elő kapta a kezét, és úgy nézte a rendőrt, aki haláltusájában lassan a földre csúszott. Aztán felnézett a késes emberre. Azonnal felismerte a férfit, aki ezúttal rá szegezte a véres fegyvert. Hosszú pillanatokon keresztül csak bámultak egymás szemébe, aztán Anna remegő hangon megszólalt:

- Nem kell megölnünk egymást – győzködte, aztán átváltott könyörgő hangnemre: - Marci… Én vagyok az!

A férfi kezében egy pillanatra megremegett a kés, de nem engedte le.

- A fenébe... suttogta Anna egyre növekvő félelemmel. – Hozzád akartunk lemenni, hogy segítséget kérjünk – Marci tétova pillantást vetett a másik két lányra. – Együtt kijuthatunk és akkor véget ér ez az egész rohadt rémálom!

Marci kicsit közelebb lépett, és alig észrevehetően megrázta a fejét.

- Oké – Anna tovább próbálkozott. – Akkor csak had menjünk vissza a lakásba.

Néhány végtelennek tűnő pillanatig újra csak bámultak egymás szemébe. Aztán Marci intett a késsel, hogy menjenek, a fegyvert azonban nem engedte le.

Rooni és Noémi sietve visszaszaladtak a gangra, Anna azonban még megállt a rács ajtajában.

- Marci – kezdte – Remélem, sikerül kijutnod. Pár éve egy barátommal volt egy játékunk. Megbeszéltük, hogy lesz egy titkos helyünk. Ha valami baj történne és elszakítanának egymástól, ott találkozhatunk.

A kövön horzsolódó fém hangja hallatszott. Anna odanézve látta, hogy a rendőrnő hullája megragadta a baltát és elkezdett feléledni.

- És ez a hely a vidámpark volt, az óriáskeréknél – mondta még gyorsan Anna, aztán sarkon fordulva rohanni kezdett a lakás felé. 

Lefelé vetve egy pillantást hihetetlen látványban volt része; az udvaron meghalt két lány és az első emeleti gangon heverő halott férfi szintén feléledtek. Ahogy Anna a torkában dobogó szívvel becsapta maga mögött a bejárati ajtót, még látta, ahogy az élőhalottak rájuk bámulnak.  

Írta: Nova

Romok

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú. Ennek a kisfiúnak volt egy királysága. Ez a királyság kezdetben virágzott. Tele volt élettel, emberekkel, boldogsággal. Kicsinek indult, de aztán szorgos munkával egyre nagyobb és erősebb lett. A kisfiú szorgalmasan tanult, hogy átadhassa népének a tudást, amit az iskolában megszerzett. A kisemberek boldogak voltak, nem voltak viszályok, lopások, az erőszak nem létezett.

A fiúcska éveken keresztül nyugalomban élt, mígnem tíz éves korában, életében először, megtámadták a várát. Osztálytársai kritizálni kezdték, minden szavuk olyan volt, mint egy ágyúlövés a masszív kőfalba. A kisemberek pánikba estek, elmenekültek, elrejtőztek házaikban. A fiú nem tudott mit tenni, meg kellett várnia, amíg vége lesz...

Hazafele menet aztán felmérte a kárt. Kisebb sérülések voltak csupán, minden más rendben volt. Mikor hazaért, azonban jött az újabb konfliktus. Szülei veszekedtek. Napról napra egyre hangosabban, egyre durvábban. Azt akarták válasszon. Mindig. Ő azonban, ha szavazást hirdetett meg, a nép mindig kihozta döntetlenre az állást. Sosem tudott dűlőre jutni, úgyhogy inkább nem válaszolt, csak visszahúzódott szobájába és magára zárta az ajtót. Elhatározta, hogy fel fog állítani egy őrséget, hogy osztálytársai még egyszer ne támadhassanak így rá. Szüleivel meg nem foglalkozott, előbb-utóbb békét kell kötniük, mégsem lehet örök háborúban élni.

Másnap már várták. Újabb támadás indult ellene, most azonban a kiállított őrség végezte a dolgát. Elüldözték a támadókat. Az osztálytársak legyőzve, ugyanakkor pökhendin ültek le a helyükre, amikor a csengő megszólalt. A fiú aznap sok tapasztalatot szerzett. A tanárok új dolgokat mutattak neki, ö pedig igyekezett megtanulni és hasznosítani azokat.

A várfalat idővel sikerült kiigazítani. A dolgok mentek tovább. Telt az idő.

Évekkel később már tizenhat éves volt. Ez idő alatt teljesen megfeledkezett a népéről. A vár elég viselt állapotba került. A kisemberek lankadtabbá váltak, nehezebb lett az életük, és a veszekedések is mindennapossá váltak. A fiú apjának halálakor, az ellenség kihasználta a gyászt és csellel áttört a falon. Nagy volt a veszteség és már nem sok nyersanyag maradt, hogy rendbe hozzák a károkat. A kisemberek a saját dolgaikhoz használták fel a maradékot, a várfalon pedig ott maradt az a rideg lyuk, és már úgy érezték nincsenek többé biztonságban...

A fiúval egyre több gond volt. Elszökött otthonról, lopott, feleselt és teljesen kezelhetetlenné vált. Társai cikizték, de ő nem törődött vele. Népe sem bírta már a nyomort, az elidegenedést. Fellázadtak. Szép lassan, a fiú tudta nélkül, új vezetőt választottak. Egyik este, mikor éppen aludt, az idegen találkozott vele.

- Lejárt az időd, Daniel - hallotta valahonnan a szoba sarkából, az íróasztala felöl.

Bizonytalanul nyitotta ki a szemeit. Csak egy szürke alakot látott az ablak mellett állni. Kicsit önmagára emlékeztette.

Meglepődött, de nem ijedt meg tőle.

- Ki vagy te? - kérdezte a szemeit dörzsölgetve.

- Nem fontos - felelte és hallatszott a hangján, hogy mosolyog. - Jöttem, hogy leváltsalak.

A fiú felült az ágyban és még mindig nem hitte el, amit lát.

- Mi a fenéről beszélsz? Miről váltanál te le engem?

- Jellemző - nevetett az árnyék - már nem is emlékszel semmire. Mind elfelejtik...

A fiú most már ideges volt.

- Te most szórakozol velem bazdmeg? Hogy a francba jöttél be a szobámba? Ha nem tűnsz el mire kettőt pislogok, hívom a zsarukat!

- Csak gondoltam szólok - a hangja elkomorodott, de arcát még mindig nem lehetett látni. - örülj, hogy te megtudhatod még időben. Van, akinek ez sem jár.

A fiú már majdnem visszaszólt, mikor az alak egy szempillantás alatt eltűnt. Nem tudta, hogy most csak képzelődött, vagy tényleg volt valaki a szobájában. Egy percig még merengett, majd visszafeküdt aludni. Innentől vett teljes fordulatot az élete...

Eleinte nem volt semmi gond. De az új király arra buzdította Danielt, hogy ne kedveskedjen senkinek, úgyis csak átvernék. A szegény fiú nem akart rá hallgatni, de nem volt más választása. Úgy érezte, muszáj engedelmeskednie. A vár egyre rosszabb állapotban volt. A kisemberek haldokoltak, járványok pusztítottak, halomra ölték egymást a nemezisek. Az új király úgy döntött, csak úgy épülhet újjá a vár, ha mástól elveszik a nyersanyagot, a tüzet... A reményt. Erre pedig csak Daniel volt képes...

Már húsz éves volt. Az élete romokban hevert. Az anyja nem állt vele szóba, barátai elhagyták... Csak az árnyék maradt neki, az új király. Ö pedig meggyőzte, hogy mások várának lerombolásával, ö újra boldog lehet. Daniel pedig elhitte neki. Elhitt ezután mindent. Elhitte, hogyha elvágja egy csavargó torkát jobb lesz. Elhitte, hogyha megöl egy ribancot a sikátorban, jó lesz minden. De ez a módszer nem működött hosszú távon. Minden gyilkosság után egyre csak omlott a vár, az összes kisember elpusztult... Ő pedig egyedül maradt az árnyékkal...

Egy napon egy rendőrautó állt meg, lepukkadt háza előtt, hogy letartóztassák. Csak üvöltött, hogy nem tehet róla, őt kényszerítették. Nagy nehezen sikerült betuszkolni a kocsiba és elvinni a kapitányságra. A rendőrök csak ingatták a fejüket, mikor bekísérték a pszichológus kihallgatójába. A férfi csak kérdezett, kérdezett, Daniel pedig már nem bírta, hogy hülyének nézik. Üvölteni kezdett és megragadta a pszichológust az ingénél fogva, miközben patakokban folytak a könnyei. Könyörgött neki, hogy segítsen, mert már nem bírja, hogy irányítják, hogy teljesen lerombolják. A férfi nem felelt, csak ridegen nézte, ahogy a két őr leüti és kirángatja a szobából. A tárgyalás után már egyértelmű volt, hogy elmegyógyintézetbe kell zárni, mert skizofréniával küzd. De ö kitartott amellett, hogy az árnyék kényszerítette mindenre. A bíró, a rendőrök, a pszichológusok és az esküdtszék is érzéketlenül néztek rá, mintha csak egy újabb állat lenne a vágóhídon. Ő pedig belebetegedett ebbe...

Haladéktalanul beszállították az intézetbe. Miközben cellája felé vezették, az ottani csendben érezte igazán, hogy mennyire kiüresedett. Valahol mélyen még emlékezett a kisemberek hangjára, hogy milyen is volt, mikor kósza gondolatok cikáztak a fejében. Most csend volt, csak a Semmi Királyának alig hallható léptei tűntek fel neki.

- Na, milyen érzés? - kérdezte, miután Daniel mellé lépett. - Nem mondok újat azzal, hogy ez az egész a te hibád.

A fiú, karikás szemeit, sötét árnyéka felé fordította.

- Te tetted ezt velem - súgta halkan. - Nélküled jó életem lett volna, érted? Nem lennék itt...

A király a fiú vállára tette a kezét.

- Mert így kellett lennie - felelte mosolyogva. Arca már kezdett felderengni, csapzott fekete tincsei az arcába lógtak. Fogai hófehérek voltak, szemei körül pedig szürke foltok húzódtak. - Te endelmeskedtél nekem. A néped meghalt, a várad elpusztult, mert TE ezt tetted vele. Én csak meg akartalak védeni...

Daniel megtorpant a folyosón és üvölteni kezdett.

- Megvédeni? Azt mondtad, ha ölök jó lesz! Azt mondtad, hogy így rendbe jövök! Miért hazudtál? Te korcs! Végig el akartál pusztítani engem is!

A két ápoló azonnal megragadta és vonszolni kezdte az elkeseredett férfit. Az árnyék a folyosón maradt és vállát megvonva nézett utánuk. Daniel pedig csak üvöltött...

A Semmi Királya csak ült a leomlott falak között. Átfújt a fájdalom szele a váron, a teteje beszakadt, odakint pedig köd gomolygott. Teljesen egyedül volt. Elégedetten, keresztbe font karokkal üldögélt. Mélyet szippantott a keserűség levegőjéből...

Daniel közben cellájában kuporgott az ágyon. Sírt. Nem segíthetett rajta senki. Tudatalattijának árnyéka győzött felette. Elméjének vára leomlott. Kis, emberi gondolatai pedig elpusztultak. Semmije sem maradt. Az ablakon beszűrődő holdfény átvilágított a rácsokon, keresztet vetve az arcára. Térdeire hajtotta a fejét és elkezdett dúdolni egy dalt. Valamikor régen hallotta. Talán a szüleitől. Így merült álomba, a tudattal, hogy többé már nem bízhat saját magában sem.

Mert az árnyék ott bujkál mindannyiunkban, és csak arra vár, hogy előtörhessen.

Írta: Olívia

MAB

VII.rész

A támadást követő délelőtt

Senn és Jory visszatért a bérházba és a holttest nélküli lakás előtt álltak a gangon. Senn szokás szerint imádott szottyiját csipegette, Jory pedig a történteket foglalta össze;

- Szóval… Megsérült az ágyában. A vérfolt helyzetéből ítélve valahol a nyakán vagy a válla körül – lelki szemei előtt felvillant a pillanat, amikor az összevérzett takarót emelte fel még aznap reggel. – Sok vért veszített, de valahogy kivonszolta magát a fürdőszobába – eszébe jutott az összevérzett mosdókagyló. – Háztartási papírral törölgette a sebét – látta maga előtt a padlóra szórt, csurom vér papírdarabokat. – Mindent összevérzett. Valószínűleg a ruháját is. – Széttárta kezeit. – De azt nem találtuk meg. Azt magán hagyta – az állát dörzsölgetve tűnődött. – De miért nem öltözött át?

- Sietett – vont vállat Senn. – Vagy talán… Félt valamitől.

Váltottak egy pillantást. Aztán Jory hitetlenkedve elnevette magát.

- A szörny a gardróbban? – kérdezte, aztán elfordult.

Senn igyekezett ugyanolyan hitetlenkedő vigyort erőltetni magára. Nem akarta, hogy a másik férfi megtudja, kezdi elhinni a meséket MAB-ról.

A támadás éjszakája

Tia felkapta a fejét. A gardróbból hörgés hallatszott, majd valaki erőteljesen elkezdte verni belülről az ajtót. A hörgés felerősödött. Tia nem akart belegondolni, de ez a hang pont olyan volt, mint a zomis filmekben az élőhalottak. Váltott egy pillantást Roonival.

Mikor a dörömbölés az ajtón újra elkezdődött, Tia tétován elindult. Nem tudta, mi van a szekrényben, ahogy azt sem, mi történik, ha kinyitja. Azonban mégsem állhat itt tétlenül, miközben odabent ki tudja, mi történik…

Összeszedte magát, és elhatározta, hogy kinyitja az ajtót, mikor odabent egyszerre néma csönd lett. Kis idő múlva kitárult a szekrényajtó, és a padlón egy ujj volt látható. Az ujj megmozdult, kúszni kezdett, és láthatóvá vált a tulajdonos keze is. Aztán az egész karja.

Anna csigalassúsággal kivonszolta magát a szekrényből. Megpróbált négykézlábra állni, de minden ereje elhagyta. Kúszott még egy kicsit a padlón, majd elterült Tia lába előtt.

- Mi történt? – nézett le rá a nő. – Hol van Nono?

- Mi volt ez? – nyögte elhaló hangon Anna. Felnézett Tiára. – Mit csináltál velem?

- Hol van Nono? – kérdezte rosszat sejtve Tia.

Anna nem válaszolt. Tia megijedt. Eloldalazott a földön fekvő nő mellett, kicsit hallgatózott, hall-e valamit a gardróbból, majd fohászkodva, hogy a hörgő valamik már nem legyenek ott, belépett a szekrénybe.

Noémi a bal oldali fal mellett, néhány felakasztott ruha alatt bújt el. Tia odaszaladt hozzá, megragadta a karját és magához húzta.

- Úristen – motyogta. – Úgy féltem, hogy valami bajod esett.

Anna felemelte a fejét a padlóról. Rettenetesen elgyengültnek érezte magát. Aztán hirtelen felpattant, és Rooni legnagyobb döbbenetére elszaladt a fürdőszoba felé.

- Rosszul vagyok – mondta még gyorsan a lánynak Anna, aztán berontott a fürdőbe, lerogyott a wc elé és öklendezni kezdett.

Mikor rosszulléte csillapodott egy kicsit, összeszedte magát, lehajtotta a wc-fedőt és ráült. Látta, hogy Tia és a két lány az ajtóban áll, és őt nézi. Nem mondott nekik semmit, csak fáradtan nekidőlt a falnak.

Keze eközben lecsúszott a hasára. Furcsa dolgot vett észre; a hasa felduzzadt, mintha… Mintha terhes lenne.

- Ilyen nincs – suttogta hitetlenkedve. – Ez nem a valóság. Ezt csak álmodom… Ez csak egy rémálom…

- Persze, hogy csak álmodod – nézett rá az ajtóból Tia. – Azt hittem, ez már régóta nyilvánvaló.

- Nem – motyogta Anna. – Nem… Elég… - Felpattant, a tükör elé lépett, és önmagát bámulva görcsösen koncentrálni kezdett; - Fel tudok ébredni… Fel tudok ébredni…

Erőteljesen lehunyta a szemét, várt néhány pillanatig, aztán kinyitotta. Reményeivel ellentétben még mindig ott állt a tükör előtt.

- Nem tudsz – nézett rá szánakozva Tia. – Csak az ébred fel, aki megöli a többieket vagy kimegy a főbejáraton.

Anna döbbenten nézett maga elé.

- Mi ez a tükrön? – kérdezte.

Tia vetett egy pillantást a tükörre, majd döbbent-rémülten hátratántorodott.

- Vérpára – suttogta Annára bámulva. Vetett egy pillantást a nő hasára – Vérpára… Bárcsak inkább meghaltál volna – mondta, azzal sarkon fordult és kiviharzott a fürdőből.

- Mit jelent ez? – sietett utána Anna. Tiát a bejárati ajtónál érte utol. – Hová mész? – kérdezte a nő hátától.

 Tia lassan megfordult és a szemébe nézett.

- Tudni akartad, miért nem beszélnek – célzott a két lányra. – Jól figyelj, ez a legfontosabb szabály. Aki még él, az nem tud beszélni. Ők még élnek. Csak az beszél, aki már halott. Vigyázz a halottakkal! Ők már csak bábok, bármilyen meggyőzően beszélnek, ne higgy nekik! Csak azt akarják, hogy kudarcot vallj. Hogy ne juss el a kapuig. Ők már MAB szolgái.

- Te is beszélsz suttogta Anna.

Noéminek megvillant a szeme, ahogy Tiára nézett.

- Igen – suttogta a nő.

Anna lassan hátrálni kezdett, aztán eszébe jutott valami. Egy borzalmas gondolat.

- Én is beszélek – mondta halkan.

Tia megrázta a fejét.

- Ez a te álmod. Rád más szabályok vonatkoznak. – Kis szünetet tartott, majd megtörten folytatta; - Vidd ki a lányokat – elhúzta a reteszt az ajtón, de tekintetét nem vette le Annáról. – Vidd ki őket. Kérlek szépen! 

Anna a szemébe nézett, aztán lassan bólintott. Tia hálásan bólintott, aztán kinyitotta az ajtót, és eltűnt a gangon a félhomályban, akárcsak előtte nem sokkal Chris.

Írta: Nova